Kósa Lajos

KÓSA LAJOS, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! A mostani törvényjavaslat, amelyet tárgyalunk, abból ered, hogy tavasszal kezdeményezésemre módosítottuk az Alaptörvényt, annak 47. §-át. A módosítás lényege az, hogy a Magyar Honvédség katonai műveleteiről, állomásoztatásáról, határátlépéssel járó csapatmozgásáról, továbbá a külföldi honvédségek vagy hadseregek magyarországi átvonulásáról, állomásoztatásáról szóló szabályokról összességében a parlamentnek kétharmados többséggel elfogadott törvénnyel kell rendelkeznie. Tehát a korábbi szabályozás, amely az Alaptörvénybe emelte be az ezekre vonatkozó részletszabályokat is, megváltozik, és ezentúl egy kétharmados többséget igénylő, úgynevezett sarkalatos törvényben kell szabályozni ezeket a kérdéseket. Úgyhogy megvallom őszintén, a mostani előterjesztésben kétszeresen is érintettnek érzem magam, részint én kezdeményeztem ezt az alaptörvény-módosítást, másrészt pedig a Honvédelmi Bizottságban elnöklésemmel fogjuk is tárgyalni ezt a törvényjavaslatot. Tehát nem arról van szó, hogy a törvényjavaslat elvon valamilyen jogköröket, hanem újrarendezi azokat a döntési helyzeteket, azokat a döntési pozíciókat, ahogy felépül a magyar államigazgatás, és a magyar parlament hatáskörét nem csorbítja. Ebben az értelemben szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét arra, hogy érdemes pontosan elolvasni a szöveget. Ma reggel idejövet azt hallottam a rádióban, hogy a mostani törvényjavaslat kiveszi a parlament kezéből azt a döntést, hogy hogyan és mikor lehet alkalmazni a honvédséget, és erről ezentúl a kormány dönt. Ez egy marhaság! Téves olvasat! Bonyolult a szöveg, ráadásul képek sincsenek benne, tehát még nehezebb a megértése. Elnézést, de azért merek ezen gúnyolódni, mert a közszolgálati rádiónak mégiscsak valamelyest az lenne a feladata, hogy pontosan tájékoztassa az embereket. Az egésznek valami „katonai diktatúra közeles bevezetés” szaga volt, de semmi ilyesmiről nincs szó. A problémás részeket persze nem világították meg egyáltalán. Tehát még egyszer hangsúlyozom: szemben a Magyar Rádió híradásával, a magyar parlamentnek nem csökken a hatásköre, a különböző döntési hatáskörök észszerűsítése, újrarendezése folyik, de ez nem vesz el a magyar parlament kezéből semmilyen jogosítványt. Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy össze kell olvasni a két előterjesztést, tehát ezt és az országgyűlési törvény módosításáról szóló javaslatot, mert ha csak az egyiket olvassuk el, ráadásul azt is rosszul, akkor értelmezhetjük úgy, hogy a korábbi döntési helyzethez képest visszalépés van, de erről nincs szó, mert a másik törvény ezt a kérdést rendezi. Innentől kezdve hogy egyszerű legyen és valamelyest érthető is, az Országgyűlés dönt arról, hogy a döntési szintek és a struktúra hogy épül fel, az Országgyűlés dönt a külföldi fegyveres erők magyarországi vagy Magyarország területéről kiinduló alkalmazásáról - ez a Magyar Honvédséget illeti -, külföldi haderők magyarországi állomásoztatásáról, kivéve, ha ez ENSZ-, BT-, európai uniós vagy NATO-határozaton alapuló műveleteket érint. Itt kell felhívnom a figyelmet arra, hogy „az Országgyűlés dönt” kifejezés látszólag azt jelenti, hogy a szokásos módon egyszerű többséggel dönt a parlament erről. De hozzáteszem, hogy ez nincs így, mert az országgyűlési törvény módosítása világossá teszi - ez a T/9220-as javaslat, ha jól olvasom -, világosan megmondja, hogy ebben a kérdésben az országgyűlési törvény szerint a parlament fenntartja magának a minősített többséggel való döntés jogát. Tehát még egyszer: külföldi fegyveres erők magyarországi állomásoztatása vagy Magyarországról kiinduló külföldi alkalmazása a parlament döntése, és a kormány dönt a külföldi fegyveres erők ENSZ-, BT-, EU-, NATO-határozat alapján történő alkalmazásáról, a honvédelmi miniszter jogköre pedig a gyakorlatok, kiképzések és az ezzel kapcsolatos áthaladások engedélyezése. Ez egy világos és viszonylag átlátható rendszer. Én örülök annak, hogy a parlament elé a kormány ezzel a szellemmel terjesztette elő a két javaslatot, mert ez megfelel annak az alaptörvényi módosítási szándéknak, amiről én annak idején az Alaptörvény módosításakor is beszéltem. A kimenekítés mint fogalom: ha magyar állampolgár külföldön bajba kerül, vagy más személy biztonsága, érintettsége kapcsán a Magyar Honvédség alkalmazása szükséges. Láttunk ilyen helyzeteket, amikor háborús helyzetekben vagy katasztrófa- helyzetekben - földrengés, árvíz - kellett magyar állampolgárokat kimenekíteni. Sőt, a Magyar Honvédség külföldi, például európai uniós állampolgárokat is menekített ki, emlékezzünk rá, például az Egyesült Államok kimenekülésekor Afganisztánból. Ott a Magyar Honvédség nemcsak magyar állampolgárokat menekített ki, valóban életveszélyes helyzetből, hanem más államok állampolgárait is kimenekítette. A lényeg az, hogy a kimenekítés intézményével kapcsolatban a törvény külön felhívja a figyelmet arra, hogy ha terrorcselekmények, természeti vagy ipari katasztrófák esetén a honvédséget kell alkalmazni, arról a kormány dönt. Ez érthető, mert ha belegondolunk, egy terrorcselekmény esetén nem kell a parlamenti vitát arra használni, hogy tudósítsuk az érintetteket arról, hogy most következik a valami; szerencsére ez nem nagyon szokott előfordulni. Sokkal gyakoribb és életszerűbb az, hogy a természeti katasztrófa vagy az ipari katasztrófa nem vár a parlament vagy a kormány soron következő ülésére. Itt az a fontos, hogy gyorsan lehessen dönteni. S még valami: természetesen az összes kormánydöntés kapcsán - ez nagyon fontos! - a parlament fenntartja magának a kormány elszámoltatásának az intézményét. Tehát nem lehet összevissza dönteni, mert minden kormánydöntést vagy a parlament szakbizottsága, vagy - ha pedig ha olyan, akkor a szakbizottság a parlament plenáris üléséhez fordul - a parlament megvitathatja, sőt felül is bírálhatja. Ez fontos intézmény, mondom még egyszer, nehogy valaki valamilyen lopakodó nem tudom, micsodát vizionáljon. Ez azért is fontos, mert mégiscsak a parlamentnek van kormánya és nem a kormánynak van parlamentje, és jó, ha ezt mindig figyelembe vesszük, függetlenül attól, hogy kinek mi a véleménye a parlament munkájának a színvonaláról; ez egyébként nem érinti a magyar állam felépítését, ez egy parlamenti demokrácia. (11.20) Ilyen értelemben én örülök ennek a módosításnak. Körülbelül az jött be, amit a parlament az Alaptörvény módosításakor elhatározott. Némi pontosítás majd lesz egyébként a vitákban, erre majd felhívjuk a figyelmét a szaktárcának, sőt kezdeményezzük is, amennyiben ebben kompromisszumot tudunk találni. Honvédelmi kérdésekben hajlamosak vagyunk egyébként erre. Úgy értem, hogy a bizottság többször talált már kompromisszumot olyan kérdésekben, amelyekben persze ki lehet élezni a vitát, de mégiscsak a magyar emberek biztonsága, Magyarország biztonsága, az ennek a garanciájaként az általunk fenntartott Magyar Honvédséget érintő ügyek, ezek olyanok, amelyekben valamifajta nemzeti minimumra lehet törekedni és kell is. A mai elég viharos politikai életben több olyan döntést tudok mondani, ahol a parlament Honvédelmi Bizottsága kompromisszumos döntéseket tudott hozni. És mit sem változtat ez a javaslat azon, ami a politikai alapállásunk: Magyarország a béke pártján áll. Nemcsak úgy általában, hanem akkor is, amikor konkrétan bennünket, a biztonságunkat érintő háborús események zajlanak szerte a magyar határok mellett vagy körülöttünk. Ez sem új. Ha belegondolunk, akkor a rendszerváltás óta több év telt el úgy, hogy Magyarország valamely szomszédjában háború dúlt, mint hogy olyan évek voltak, amikor egyetlen szomszédunkban sem dúlt háború. Én nem a távoli Afrikáról beszélek, meg a kalandos Indonéziáról, Dél-Timorról, meg nem tudom, milyen régóta húzódó évtizedes konfliktusokról, hanem arról, hogy Magyarország határa mellett, tehát a szomszédos országokban, gondoljunk csak a délszláv háborúra, de gondolhatunk a román forradalomra, amikor mégiscsak kivégezték Románia első számú vezető házaspárát, és utána az Ukrajnában dúló polgárháborúra, majd utána erre a most kirobbant háborúra. Tehát itt a mi békeálláspontunk konzekvens ebből a szempontból. Én emlékszem még arra a parlamenti döntésre - most már itt, a teremben senki nincs, aki részt vett, rajtam kívül -, amikor még az volt a furcsa helyzet - ez még a Sólyom-féle alkotmánymódosítás kapcsán volt -, hogy egy szomszédos államban dúló háború kapcsán felvetődő magyar segítségnyújtásról a parlament plenáris ülése döntött. Persze zárt ülés mellett, tehát még a munkatársakat is kiküldtük. De nem kell mondjam, hogy ez mégiscsak Magyarország: annak idején szerdán összeült az MSZMP KB Politikai Bizottsága, csütörtökön bemondta a Szabad Európa, hogy miről volt szó. Egy rendes diktatúrában. Természetesen az egészen - hogy is mondjam? - Monty Pythonba illő parlamenti ülés volt. Első és utolsó, hozzáteszem, azóta nem volt több, tehát, hogy a parlament úgy tart zárt ülést, hogy azon kizárólag megválasztott képviselők lehetnek jelen. Csak én még emlékszem arra, hogy milyen volt egy másik reguláció alapján egy olyan döntést meghozni, hogy egyébként részt veszünk-e valamilyen segítségnyújtással az akkor dúló délszláv háborúban. Egyébként nagyon helyesen úgy döntöttünk, hogy nem. Érthető, ott is mind a két országban van magyar kisebbség. Ha volt valamikor is zavaros polgárháború, a délszláv háború tényleg olyan volt, nem lehetett tudni, hogy ki kivel van, kit lő le, ki ellen támad, genocídiummal megfűszerezve. Tehát az egész egy borzalmas helyzet volt, miközben a menekültek áradatát fogadta Magyarország akkor is, most is. Tehát nagyon régóta az a magyar általános álláspont, hogy mi a béke pártján vagyunk, és nem szeretnénk háborúba keveredni. Ez most is így van. Csak ahonnan indultunk, a ’90-es évek elejétől, ez ma már egy jó szabályozás. Segít abban, hogy Magyarország azt az álláspontját, hogy mi a béke pártján vagyunk, fenntartsa. Persze lehet azon vitatkozni, hogy ez helyes álláspont-e vagy sem, de szívesen lefolytatjuk ezt a vitát, sőt, ha jól értem, akkor ezt már számtalan alkalommal megvitattuk, és most is folytathatjuk. Mi azt látjuk, hogy a béke mindenkinek az érdekében áll. Annak is, aki egyébként a háborúban a vérét ontja, meg annak is, aki egyébként a környéken ennek elszenvedi a hátrányait. Mi mindig segítünk a háborúban álló országból menekülőknek. Ebben Magyarország példamutató. Ez nem újdonság egyébként. Magyarország segített a román polgárháborúban a demokrácia mellett küzdőknek, románoknak és magyaroknak egyaránt. Nemcsak arról volt szó, hogy kiálltunk Tőkés püspök mellett, hanem arról is, emlékszem rá, többpárti küldöttség ment Bukarestbe az akkor fellázadt román néphadsereg vezetéséhez, amikor mi kifejtettük, hogy szó sincs arról, hogy valamifajta román zavaros helyzetet kihasználandó, most itt nem tudom, mire készül Magyarország. Magyarország arra készül, hogy Románia egy demokratikus fordulatot vesz, és Románia rendezi a polgárháborús helyzetet. És ezt deklarálta mindenki. Tehát szó sem volt arról, hogy valaki kalandorpolitikát folytatott volna, hogy itt eljött most az idő. Nem. Amióta az eszemet tudom - ’90 óta vagyok parlamenti képviselő -, a legzűrösebb helyzetekben is mindig ezt az álláspontot képviselte a többség, és mondhatnám, a parlamenti, de nyugodtan mondhatom, a nemzeti többség, vagy a magyarok többsége. Mondom még egyszer, ez így volt a délszláv háború esetén, és most így van egyébként az orosz-ukrán háború esetén is. Ez a helyes álláspont. Ez nem olyan bonyolult egyébként, ha valaki visszaemlékszik a történelmünkre: Mohács óta Magyarország a háborúkon vesztett, a békén mindig nyert. Akkor ezt kell csinálni, békét kell csinálni és nem háborúzni. A békét meg tudjuk nyerni, a háborúkat pedig nem, azokat előbb-utóbb elveszítettük. Ez nem jelenti azt, hogy felesleges volt az erőfeszítés. Számtalan kicsi és nagy példát tudok arra mondani, hogy egyébként azok az erőfeszítések, azoknak a hősöknek a küzdelme életük árán is, ami a magyar szabadságért, a magyar függetlenségért, szuverenitásért folyt, az nem volt hiábavaló. Hiszen gondoljuk csak meg, teljesen nyilvánvaló, hogy nem lett volna ónodi és szatmári országgyűlés, béke, ha nincs a Rákóczi-szabadságharc. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem lett volna kiegyezés, ha nincs ’48-49, pedig ’49-ben - közeledik az évforduló -, mégiscsak letettük a fegyvert az oroszok előtt. És teljesen nyilvánvaló, hogy nem lett volna kádári rendszerváltás, ha nincs ’56. Ezt nagyban is el tudjuk mondani, meg kicsiben is. Egyébként nem olyan régen volt egy olyan élményem, Drégely várának a romjainál kirándultunk, és ott meséltem a gyerekeimnek, hogy hogyan nézett ki az a küzdelem, amikor 198 végvári katona nézett szembe egy 12 ezres török sereggel. S azt kérdezték a gyerekek, hogy miért nem menekültek el, és hogy volt-e értelme annak, hogy ott halt meg mindenki - mármint a várvédők -, és a törökök mégiscsak bevették a várat, csak előtte négy napig ágyúzták. És azt mondtam, hogy persze ez látszólag értelmetlen, de egyébként megakadályozta abban a török fősereget - mert hosszú időt töltöttek az ostrommal -, hogy a szepességi városok ellen menjen a Felvidékre. Tehát az ő áldozatuk arra volt jó, hogy megakadályozza azt, hogy a török végigdúlja számtalan áldozattal a Felvidéket. Tehát nem volt hiábavaló az erőfeszítés. A magyar szabadságért küzdeni, vérünket ontani, áldozatokat hozni, az mindig értelmes, tehát a történelem is igazolta ezt, csak tanulni kell abból, amit mi csináltunk, a múltunkból. Ezért mondom, hogy a legfontosabb, amire tanít bennünket: a magyar szabadságért kiállni, küzdeni, akár életünket adni a legfontosabb küldetésünk, de az is tanulság, hogy mi a békéket tudjuk megnyerni. ’67 után olyan fejlődés következett be a Magyar Királyságban, ami példa nélküli, nyugodtan mondhatom, talán az akkori európai korszakban is. Nyugodtan mondhatom, az ’56-ból kivirágzott rendszerváltás utáni magyar fejlődés megint példa nélküli, ha megnézzük az adatainkat egyébként, megérte az áldozat, de ettől függetlenül mi a béke pártján vagyunk, erre tanít bennünket a történelem. Ahhoz, hogy a békét megőrizzük - ezt a rómaiak óta tudjuk, bár szerintem korábban is mondták már jó néhányan, de a rómaiaktól híresült el -: si vis pacem para bellum, aki békét akar, az készüljön a háborúra. Ahhoz pedig, hogy a háborúra készüljünk, saját példánkból tanulva, olyan döntési mechanizmusokat és struktúrát kell kialakítani, ami működik. (11.30) Azért idéztem a ’90-es parlamenti döntést, mert személyesen megéltem a rettenetes rossz döntési struktúrát, amiben inkább bohózatot alakítottunk, semmint komoly ország komoly parlamentjét, mert rossz volt a szabályozás, egy tévedésen alapult. Ezt most megpróbáltuk korrigálni. A háború tapasztalatai, mármint az ukrán-orosz szláv testvérháború tapasztalatai pedig arra hívták föl a figyelmet, hogy még az a döntési struktúra is finomítható, amit mi annak idején rögzítettünk az Alaptörvényben. Még egyszer hangsúlyozom, és ezzel szeretném zárni a gondolataimat: nem veszünk el a parlamenttől semmilyen jogkört, Magyarország továbbra is parlamentáris demokrácia. A parlament fenntartja magának a jogot, hogy ebben a kérdésben is bármikor elszámoltathatja, adott esetben felülbírálhatja a kormányt. És természetesen Magyarország ezen szabályozás alapján is azt a politikát tudja kiteljesíteni, hogy mi a békét szeretnénk és nem a háborút. Köszönöm szépen a figyelmet. (Szórványos taps a kormánypártok soraiból.)