Berki Sándor

BERKI SÁNDOR (Párbeszéd): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A képviselőség számomra azt jelenti, hogy embereket képviselek. Olyan embereket, akiket nem hallanak meg, akiknek az életmódja, a nehézségei nem jutnak el ezek közé a falak közé, és senki nem figyel rájuk. Ma azokról a honfitársainkról szeretnék beszélni, akik nehéz anyagi körülmények között élnek, miközben ledolgozták az egész életüket. Közel egymillió honfitársunknak 180 ezer forint alatt van a nyugdíja. De ezen belül is van 200 ezer olyan öregségi nyugdíjas honfitársunk, akiknek 100 ezer forint körül van a nyugdíja, alatta, egy kicsit felette; 100 ezer forint. Szerintem mindannyian értjük, hogy ez az összeg már kimondva is szomorú, és ebben nekünk felelősségünk van. Nem gondolom, hogy 100 ezer forintból ma Magyarországon bárki bármire képes, vagy éppen tudna biztosítani önmagának egy megélhetést. Ebben az a legnehezebb, hogy nagyon sokszor egy teljes ledolgozott élet áll egy nyugdíj mögött. Van, aki egy kicsit előbb megy, de akkor is nagy többségében, azt gondolom, hogy a nyugdíj nem egy adomány, nem egy adható dolog, nem egy kedvezmény vagy alamizsna, hanem egy megérdemelt, ledolgozott élet munkája. Egy társadalom állapotát nagyon jól tükrözi az, hogy hogyan viszonyul az idős állampolgáraihoz, gondoskodik-e róluk, megköszöni-e nekik azokat az éveket, évtizedeket, amelyeket itt töltöttek ezen a földön, dolgoztak, tettek, családot neveltek. És ezt vajon hogyan köszöni meg nekik a mai társadalom, a mai politika, a mai döntéshozók? Szerintem ebben nagy felelősségünk van. Elhiszem, hogy itt óriási összegről is beszélhetünk, de azt gondolom, 200 ezer ember életfenntartását rendezni, ez egy komoly felelősség és ránk váró munka. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy például egy stadion árából ezt rendezni lehetne. Van, aki abban hisz, hogy építeni kell valamit, élettelen dolgokat, monumentális tárgyakat, és akkor azokban marad meg az örökség. Én abban hiszek, hogy nekünk a feladatunk az emberek életének, emberek jólétének a megteremtése, támogatni őket akkor, amikor elkezdik a munkavállalást, az iskolában, a munkavállalás közben, amikor családot alapítanak, amikor dolgoznak, és támogatni őket akkor is, amikor lerakják az úgynevezett aktív életet. Igenis kötelességünk biztosítani számukra a megérdemelt pihenést. Én ebben hiszek, az emberekben hiszek. Én abban hiszek, hogy akkor működünk jól, ha a magyar embereknek biztosítjuk teljes életen át a megfelelő körülményeket lehetőségeinkhez képest. Mondhatják azt, hogy van 13. havi nyugdíj. Igaz? Ez egy jó dolog. De az is igaz, hogy egy alacsony összegű nyugdíjnak a 13. havija is alacsony. Ez is igaz. Tehát jó dolog ez, de nem segít. Úgyhogy még egyszer, szerintem ki kell mondanunk, hogy ez egy ránk váró feladat. Mivel van egy kis időm, még belemennék abba, hogy látjuk, tudjuk, halljuk, változni fog a nyugdíjrendszer. Itt szeretnék üzenni azon fiatal honfitársainknak, akik azt gondolják, hogy ez nem fontos dolog. Ahogy változik az életkorunk, úgy lesz egyre fontosabb, hogy mi lesz velünk később. Amikor még fiatalok vagyunk, vagy középkorúak vagyunk, akkor azt gondoljuk, hogy napról napra majd megoldunk mindent, erősek vagyunk, karakánok, kemények vagyunk. Mit árthat nekünk bárki? De ahogy idősödünk, ahogy betöltünk bizonyos életkorokat, úgy kezdjük el látni azt, hogy sokszor rajtunk kívül álló okok is befolyásolják azt, hogy mi lesz velünk az életben, az életünkben. És akár előfordulhat az, hogy valakinek 100 ezer forint lesz a nyugdíja. De ha most ezt megváltoztatjuk, és azt elismertük, hogy szükség van egy minimálbérre, akkor azt is elismerhetjük, hogy szükség van egy minimálnyugdíjra is. Azt gondolom, hogy az a legalapvetőbb dolog és a legelfogadhatóbb, ha a minimálbért és a minimálnyugdíjat legalább egy összegben határozzuk meg. Hogy tökéletes? Nem. Kevés a munkabér? Igen. Kevés a nyugdíj? Igen. De együtt kell itt élnünk, és mindannyiunknak egységesen ugyanannyi pénzre van szüksége ahhoz, hogy ma normális életet éljünk Magyarországon. Köszönöm szépen. (Taps a Párbeszéd soraiban.)