Hiller István

DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony, Képviselő Asszony és Képviselő Urak! Tisztelt Miniszterelnök-helyettes Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Egy szakmai törvényről beszélünk, és egy politikai problémával állunk szemben, ezért érdemes először a kiindulópontot leszögezni, hogy úgy tudjuk lefolytatni a vitát. Engem ebben a vitában az vezet, hogy a magyar egyetemistáknak és a magyar egyetemeknek hogyan lehet jobbá tenni a tevékenységét, működését, tanulmányait, a kutatóknak a kutatását. Ha ezt egyszerűen egy szakmai vitával meg lehetne oldani, könnyebb helyzetben lennénk, de láthatóan itt igazából nem egy belpolitikai problémáról van önmagában szó, hanem az önök kormánya és Brüsszel közötti vitáról. De azért ne menjünk el ilyen lassan amellett, hogy hogyan történt az alapítványi kiszervezés, és hogy erről a véleményemet elmondjam; nem sokban változott ez a néhány évvel ezelőttihez képest. Én azt gondolom, hogy az alapítványi kiszervezést túlságosan gyorsan hajtották végre, nem volt kellőképpen átgondolt, hajtotta önöket az idő, és nem különböztettek meg szakegyetemeket és tudományegyetemeket. Az a zászlóshajóprogram, amelyet a Corvinus Egyetemnél elkezdtek, sok tapasztalatot nyújthatott volna addigra. Megjegyzem, azóta sok tapasztalatot is nyújtott. Ne felejtsük el, egy szakegyetemről beszélünk, mint ahogyan ez számos budapesti és számos vidéki szakegyetem esetében nagyon jól hasznosítható lett volna. A tudományegyetemeink esetében nekem más volt a véleményem, és most is más; szerintem meg kellett volna várni ezt a tapasztalategyüttest. A mi szakmánkban két-három gyakorlati tanév az, amely kellő tapasztalatot ad, hogy utána ismét szakmai következtetéseket lehessen levonni. Szerintem nem volt helyes, hogy a vidéki tudományegyetemeink mindegyikét alapítványi formába tették, ami a Pécsi, a Szegedi, a Debreceni Tudományegyetemmel, amelyek a vidéki tudományos élet és felsőoktatás valóban korinthoszi oszlopai, mindenféle előzetes tapasztalat nélkül - tudniillik nem volt olyan tudományegyetem, amelyet alapítványi formába szerveztek volna át - megtörtént. Én azt látom, hogy az átalakítás nagyon sok esetben a működést bonyolultabbá tette, megkettőződtek intézményeken belüli bürokratikus szervezetek, nehézkesebb a döntéshozatal. Lehet nemzetközi összehasonlításokat tenni, itt azonban meg kell mondjam önöknek, hogy önmagában az, hogy valami állami fenntartású vagy alapítványi fenntartású, nem garancia a minőségre, vannak jó minőségű állami és kevésbé jó minőségű alapítványi egyetemek és fordítva. (Nacsa Lőrinc: Így van!) Ha a környékünket megnézzük, a Bécsi Egyetem, Universität Wien az Osztrák Köztársaság kizárólagos tulajdona. Prága; Krakkó; Heidelberg, a Ruprecht-Karls Universität - na, az valóban ott van a világ ötven legjobb egyeteme között -; vagy a magyar történelemben jelentős szerepet játszó bolognai vagy padovai egyetem állami, illetve a német esetben tartományi tulajdon. Mint, ahogyan - helyes - valóban, az első százban is számos alapítványi egyetem van. Olyan egyetemet azonban az első százban nem találnak, amely állami fenntartásúból alapítványi fenntartású lett. Van ilyen egyetem, például Finnországban a dizájn neves felsőoktatási intézménye, az Alvar Aalto Egyetem, az állami fenntartásúból alapítványi fenntartású lett; nincsen benne az első százban. Ezzel csak azt akarom megerősíteni, hogy lehet jól működő állami és gyengén működő alapítványi és fordítva, de az átalakítás, amit tettek, túlságosan gyors volt, nem kellő mennyiségű tapasztalat birtokában, és különösen a tudományegyetemek esetében ezt én kritizálom. Ahogyan azt is, hogy kétségkívül, ha a számok nyelvén beszélünk, akkor az egyetemi vezető testületek, szenátus, szenátusok megszavazták. De mi volt az, amire igent mondtak? 40-70 százalékos béremelés és 1050 milliárd forintnyi eurós európai uniós fejlesztési pénz. Most tessék elképzelni azt a tanszékvezetőt, aki ott ül a szenátusban, visszamegy a tanszékére, és azt mondja: kollégák, nem kaptok 65 százalékos béremelést, elesünk az 1050 milliárd forint ránk eső fejlesztési részéből, mit akartok, állami vagy alapítványi formában működni? A probléma az, hogy azon ígéretek, amelyeket tettek, és amely ígéretek birtokában a szenátusok ezt megszavazták, garanciaként nem működtek. Éppen ez a problémánk, a problémájuk jelentős része, az, hogy nem vonom kétségbe azoknak a szavazásoknak a legitimitását, csak éppenséggel az az ajánlat, amelynek hatására megszületett a döntés, nem teljesült. És tisztelettel kérem annak beismerését, hogy egy természettudományos, egy bölcsész- vagy egy mérnökképzést folytató tanszék kutatója, oktatója nem azzal kell hogy foglalkozzon, hogy milyen a kormány és az Európai Unió viszonya, azzal kell foglalkozzon, hogy a legjobb színvonalon tanítson, kutasson, és azt mondja: ami az én problémám, azt megoldom én a hallgatóimmal, ami az önök problémája, azt oldják meg önök. Itt van a bökkenő, hogy jelen pillanatban erre nincsen megfelelő válaszuk. (16.20) Alaposan végignéztem azokat a programokat, amelyeket a kormányuk hozott, és semmi bajom nem lenne vele, ha egyébként működne a Horizont meg az Erasmus. Önmagában nem a programokkal van a baj. Önmagában azzal van a baj, hogy ezt azért csinálták meg, mert nincsen Erasmus és nincsen Horizont. Ez igazából egyfajta kiváltása annak, amit sajnos jogilag és pénzügyileg nem lehet kiváltani. És akkor valamit szerintem fontos, hogy tisztázzunk, miniszter úr: itt alapvetően és elsődlegesen nem egy finanszírozási kérdésről, nem egy finanszírozási problémáról, hanem egy jogi, politikai vitáról beszélünk. Egyszerűbb lenne a kérdés akkor, ha az Európai Unió azt mondta volna: nem, nem adunk nektek száz eurót, és akkor önök a költségvetés tekintetében elkezdenek vitatkozni, hogy tudják-e pótolni vagy nem. Itt egyszerűen a programból való kizárás és nem önmagában egy finanszírozási kérdés az egész mélyen rejlő probléma. Ostoba ember, hogy csúnyább szót ne használjak, aki nem örül annak, ha a saját országa egyetemistái és intézményei jobban teljesítenek. Szerintem az ellenzékiségnek a lényege nem abban áll, hogy ha önök á-t mondanak, akkor mindenképpen mondjak bé-t. Bár hogy amikor bé-t mondok, azt gondolom, érdemes meggondolni, hogy helyes állítás-e az á. És akkor egy országban tudunk gondolkodni. Két-három tanév az az időszak, ahogy említettem, amíg a tapasztalatok átmennek. A miniszter úr által elmondott javulás, előrelépés egy jó része azon időszak adatfelméréséből fakad, amikor nem vagy éppen csak megcsinálták az átalakítást. Azok a nagy egyetemi rangsorok, amelyeket ön említett - és amelyben ugyan százalékokra és nem sorszámokra hivatkozik, de ezt egy más alkalommal majd vitassuk meg -, azok nem futnak át egy év alatt. Ez nem a tavalyi tanév, hanem ez legalább két, két és fél évvel ezelőtti valóság mostani tükröződése. Az pedig, hogy az akkori időszakot már tudták volna tükrözni azok az átalakítások, amelyeket tettek 2021-22-ben, szakmailag igen erőteljesen kifogásolható. Tehát ez sajnos itt nem érv. Na most, az a kérdés, hogy vajon ennek a törvénynek ténylegesen mi a várható eredménye. Mi, a magyar Országgyűlés tagjai hozunk egy törvényt, támogatva vagy elutasítva, de igazából ennek nem az a célja önmagában, hogy a magyar felsőoktatás belső viszonyait átalakítsa, hanem hogy önök megállapodásra jussanak az Európai Unióval. Megjegyzem, függetlenül ettől, igencsak elgondolkodtató lenne a magyar felsőoktatás egészéről ismételten gondolkodni, mint ahogy ma reggel volt módunk erről már egy vitát, beszélgetést miniszter úrral lefolytatni. Mi most az alapítványi egyetemekről beszélünk, de azért ennek a törvénynek a vitájában is csak el kell mondani, hogy azon jeles intézményeink is, amelyek nem alapítványi formában működnek, számos problémával bajlódnak. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Budapesti Műszaki Egyetem vagy éppenséggel a Liszt Ferenc Zeneakadémia nem alapítványi formában működik; ott, kérem, a vezetési problémáktól a finanszírozásig, az infrastrukturális dolgoktól a nemzetközi együttműködésig nagyon-nagyon sok ügy van, ami nem kapcsolható ennek a most a törvényben szereplő problémának a megoldásához. Ezért tisztelettel kérdezem a kormány képviselőit - és az, hogy egy szaktörvényben a miniszterelnök-helyettes úr is részt vesz, külön apropó -, hogy ha elismerjük, hogy a törvény célja, ennek a törvénynek a célja valójában nem önmagában a magyar felsőoktatás belső szerkezetének alakítása, hanem egy olyan alakítás, amelynek tényleges oka az Európai Unióval folytatott vita, azt szeretném önöktől kérdezni: mekkora esélye van ennek a törvénynek az elfogadása esetén, hogy a probléma, amely tehát, még egyszer, nem szakmai, hanem politikai probléma, megoldódik? Kérem szépen, hogy erre válaszoljanak; ha ugyanis azt az alapállítást elfogadjuk, hogy ez egy szakmai törvény, de a kiváltó ok nem egy szakmai kihívás, hanem egy politikai, akkor érdemes ezt a kérdést megválaszolni, mert azon túl, hogy itt vagyunk, megvitatjuk és szavaznak róla vagy szavazunk róla, látni kell, hogy ez egy kényszerítő eszköz, egy politikában való lépéshez szükséges jogszabály. Kérem, fogadják el tőlem némi tapasztalat birtokában, hogy a tárgyalásokon valóban amatőr dolog mindjárt az elején mindent elmondani és semmit nem elmondani, főleg akkor, ha nem diktálni, hanem megállapodni akarunk. A második kérdésem, mert önök Brüsszelről, és egyébként nem helyes dolog, hogy csak bürokratákról beszélnek - itt politikai döntés született, a bürokrata meg nem hoz politikai döntést, csak lebont politikai döntést -, ugyanakkor helyesen hangzott el, hogy a pénzügyminiszterek tanácsa volt az, amelyik a finanszírozást blokkolta. Van-e olyan tagállam, amelyik a magyar álláspont mellett van? Tudniillik abban az esetben, ha nem Brüsszelt mint az Európai Unió központját és a Bizottságot nézzük, hanem azt a rajtunk kívül még 26 tagállamot, amelynek a pénzügyminiszterei ott ülnek, és meghozták a döntést, érdemes tudni a magyar Országgyűlés képviselőinek, hogy a tagállamok között volt-e, aki azt mondta, hogy nem, ezt nem támogatjuk, mert a magyaroknak igaza volt. Az én tudomásom szerint nem, de a legjobb és legtisztességesebb ilyenkor a kormány képviselőit megkérdezni. Végezetül: mi ebben a helyes magatartás, amikor ellenzéki párt képviselőjeként és véleményének, szakmai véleményének formálójaként megszólal az ember? Lehet egy olyan alapállás, amelyik valóban mindent tagad, amit a kormány állít, azért, mert azt mondja, hogy semmit nem fogad be a kormány, amit az adott ellenzék állít. Ezt én egy politikai hozzáállásnak nevezem. Elismerem, hogy van ilyen. Én huszonharmadik éve lehetek a magyar Országgyűlés tagja - kormányon és ellenzékben sem ezt vallottam. Hiszek abban, hogy azért érdemes képviselőnek lenni, mert egy országot képviselünk, ahol van neve az egyetemi hallgatónak, a 22 éves fiatalembernek és a 21 éves fiatal hölgynek, meg a hatvanéves professzornak, meg az évszázados univerzitásainknak. Ezért azt megfogalmazva, hogy a kormány joga, más tekintetben felelőssége és kötelessége, hogy végrehajtsa a törvényeket, úgy gondolom, hogy ha ezt a törvényt azért terjesztették be, hogy az Európai Unióval könnyebb legyen a megállapodás, tehát hogy a magyar egyetemisták és a magyar egyetemek számára meghozza azt a megoldást, amit én akarok, akkor mi ezt a törvényt támogatni fogjuk. Azért szeretném megindokolni pontosan, hogy miért (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) - tisztelettel kérem néhány másodpercre a türelmét, hogy a gondolatot befejezhessem -, nem azért, mert az alapítványi átalakítással egyetértettünk, hiszen ott a véleményemet elmondtam, hanem azért, hogy ebben a politikai problémában a magyar egyetemistáknak és a magyar egyetemeknek jobb legyen. Ezért ugyanakkor a kötelesség és a felelősség a kormányé és az önöké. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. Elnök asszony, köszönöm szépen a türelmét. (Dr. Semjén Zsolt tapsol.)