Hiller István

DR. HILLER ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Asszony! Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Engem az foglalkoztat egy ilyen törvény vitájánál, hogy két év múlva, három év múlva valaki is emlékszik-e még erre, vagy már nem, hogy olyan dolgokat tartalmaz-e, amely azoknak az életét, akikről szól, jelen pillanatban a magyar felsőoktatás hallgatóiról, oktatóiról, a magyar kultúra művelőiről, a szakképzés oktatóiról és diákjairól, olyan módon befolyásolja-e, hogy valóban azt mondják, jól vagy rosszul, hogy ez a mi helyzetünkön változtatott. Én ebből a szempontból szeretném vizsgálni a törvényt, és nem abból a szempontból, hogy saláta vagy nem saláta. Kérem, itt engedjenek meg egy néhány másodperces kitérőt, amely nem államtitkár asszonynak szól, mert Magyarországon az alkotmányos berendezkedés szerint nem a kormánynak van miniszterelnöke, hanem a miniszterelnöknek van kormánya. Ezért valójában, ahogy ezt máskor plenáris ülésen is elmondtam, én nem értek egyet azzal, hogy Magyarországon nincsen a teljes oktatás és kultúra egészét átfogó minisztérium. Nem látom abban az innovációt, ami az önök kormányszerkezete. Nem látom, hogy a kultúrát és az oktatás ügyét előbbre viszi az, hogy a közoktatás a Belügyminisztériumnál van, az önök minisztériumánál a felsőoktatás, a kultúra és a szakképzés. Szerintem a magyar gondolkodásnak, e tekintetben hagyományoknak és a magyar kultúra és oktatás távlatos céljainak az felel meg, ha a kormányban egy ember, történetesen az ezért felelős miniszter egy emberként képviseli a magyar oktatás és kultúra ügyét. Jelen pillanatban ilyen nincs. Ezt azért kellett elmondanom, mert ebből, ha ezt egyébként tényként elfogadjuk, én teljes mértékben elismerem, hogy mivel önök vannak kormányon, az önök miniszterelnökének jogosultsága az, hogy olyan kormányszerkezetet valósítson meg, amilyet akar. Ettől még én elmondhatom, hogy szerintem ez nem hatékony, nem szolgálja annak a területnek az érdekét, amiről mi beszélünk, de egy másvalami meg következik belőle, az, hogy tulajdonképpen nem is tudnak más törvényjavaslatot idehozni, mint salátatörvényt. Hát persze, mert saláta a kormány. És e tekintetben én érdekes módon, pedig önök nevezik magukat konzervatívnak, konzervatív vagyok, történetesen abban, hogy Magyarországon kell oktatási és kulturális minisztérium. Kérem szépen, mióta az első magyar kormánynak 1867 után oktatásért felelős minisztere volt, rendszerek, kormányok jöttek-mentek, elég tragikus módon ebben a borzalmas XX. században, de olyat egy rendszer sem produkált, hogy a magyar közoktatás a Belügyminisztériumnál volt. Ez szerintem nem helyes, ez nem viszi előbbre a magyar oktatás ügyét. És mivel külön van, természetesen külön van a felsőoktatás. Ezért aztán látunk olyan törvényjavaslatokat, paragrafusokat, amelyeknek természetes kihatása van egyébként az oktatás egészére, de ön nem tudja képviselni államtitkárként az oktatás ügyének egészét, mert a közoktatásért ön nem jogosult felelni. Ebben én súlyos, súlyos problémát látok. Így aztán a felsőoktatás kérdésében, amiről itt egy jó része szól ennek a törvénynek, valóban a vagyonjuttatás dolga, de aki csak önmagában a vagyonjuttatást látja, az igazából nem tud részt venni abban a koncepcionális vitában, amelyet mi évek óta folytatunk. Ezért én nem azt nézem, hogy most éppen melyik telek, melyik épület kerül hova, hanem annak a koncepciónak adok hangot, amelyről már többször beszéltem itt is, a legteljesebb nyilvánosság előtt, a parlamentben és azon kívül, amiben azt a meggyőződésemet kell kifejtenem, hogy önök ezt elhamarkodottan, túlságosan gyorsan, erőszakkal, mézzel és madzaggal gyorsan végrehajtották politikai okokból, és a döntés következményeinek feltárása csak azután kezdődött meg, hogy a döntést már meghozták. Ezért itt igenis koncepcionális vitánk van. Én nemzetstratégiai problémát látok abban, amit önök itt tettek, történetesen, hogy a vidék Magyarországának egyetlenegy tudományegyeteme nem a magyar állam tulajdona. Én ebben nagyon komoly gondot látok. Majd az önök kormányzása is el fog múlni, és ha valaki más ezt a modellt követve a saját embereit ülteti be, és aztán megint jön egy más, kérem szépen, az a színvonalat nem erősíti. Jobban kellett volna hinni annak a hétszáz éves hagyománynak, amely egyébként a színvonal ügyét az autonómiával köti össze. Csak lehetett benne valami, ha Oxfordtól Bolognáig és Heidelbergtől a Károly Egyetemig ebben hittek és hisznek. Szó volt itt a rangsorokról. Nem gondolom, hogy a magyar parlament vitaterméhez egyébként méltó lenne itt nagyon alacsony szintre levinni a dolgot, de kérem, ezekkel a százalékokkal óvatosabban bánjunk. Tehát nem arról van szó, hogy ugrásszerűen megemelkedett a rangsorban a helyünk, hanem a rangsorok nőttek meg, tudniillik, hogy több egyetemet vesznek figyelembe. Amikor ezer egyetemet vettek figyelembe, akkor értelemszerűen a 250. hely egy meghatározott százalékot jelentett. Amikor azonban nem ezer egyetemet vesznek figyelembe, hanem kétezer-ötszázat, akkor a 250. hely logikusan egy más százalékos arányt jelent. Ez nem minőségi előrelépés, hanem számmisztika. Ezt viszonylag könnyű belátni. De valóban, ha sorszámokat nézünk, én próbálok minden vitára úgy felkészülni, hogy lehetőleg a tegnap érvényes nemzetközi adatok, amelyek hozzáférhetők, hangozhassanak el tőlem. A Bécsi Egyetem az Osztrák Köztársaság kizárólagos tulajdona, a 117. a ranglistán. A legjobb magyar egyetem a 250 és a 300 között van, ez a Semmelweis. A Karl Ruprecht Universität Heidelberg Baden-Württemberg tartomány, mármint a Bundesland kizárólagos tulajdona, a 44. Előbbre van a Károly Egyetem Prágában, amely a Cseh Köztársaság kizárólagos tulajdona. Ezért a színvonalemelést és -emelkedést azzal nem lehet magyarázni, hogy alapítványi. Igen, vannak jó alapítványi egyetemek, de kérem, arra se hivatkozzanak, hogy a rangsorban levő, elsősorban tengerentúli, egyesült államokbeli egyetemek alapítványiak. Az egy másfajta történelem. A Harvard nem tíz évvel, még csak nem is száz évvel ezelőtt lett alapítványi, és amit ott alapítványnak neveznek, azt Közép-Európa nem tudja megvalósítani. Én tudok maguknak mondani olyan amerikai egyetemet, például a Georgetown University, amelyik két magyarországnyi terület legnagyobb ingatlanbefektetője, az egyetem építkezési nagyvállalkozó, maga az egyetem, abból van a pénz, és nem az állami forrásból. Én értem, hogy ezt a döntést meghozták, mégis tisztelettel kérem annak megfontolását, hogy a felsőoktatás az nem a tőzsde. Ott nem úgy van, hogy tíz órakor megteszem a tétet, aztán két órakor megtudom, hogy győztem, vagy nem. (21.20) Továbbra is azt mondom, gondolják ezt végig! Az első egyetem, amit átalakítottak, a Corvinus. Többet kellett volna várni, hogy a tapasztalatokból ki tudják hozni azt, ami jó, és egyáltalán nem vitatom, hogy egyébként volt és lett volna benne jó. Például a szakegyetemek esetében nagyon megfontolandónak tartottam volna. És van szakegyetemünk Budapesten és vidéken. Tudományegyetemek esetében én ezt kizártnak tartottam volna. Én a szegedi egyetemet mindig a magyar állam tulajdonában akarom tudni; meg a pécsit és elnök úr egyetemét, a debrecenit is. És ez nem kormánykérdés, ez szerintem nemzetstratégia. Ezek a magyar tudományosság pillérei. Nem lehet más tulajdonosa, mint a magyar állam. Ezért szakmai és nemzetstratégiai problémát látok ebben; elmondtam és elmondom még egyszer. A filmtörvény tekintetében, mivel itt elhangzott Brüsszel, csak össze kell kötni a kettőt. Nem kell ezektől a vitáktól megfutamodni, vagy éppenséggel egyugyanazon stílusra váltani. Tulajdonképpen sajnálatos, hogy elnök úr - már hogy Lezsák elnök úr - ebben a vitában nem vehet részt, mert éppen elnököl, de annak idején ön a Kulturális Bizottság alelnöke volt. Én mentem a bizottságuk elé miniszterként beszámolni, hogy hol tartunk. 2003 decemberében tele volt ez a terem. Abban a páholyban, ahol a tisztelt szakértők ültek, az akkori ellenzék, ellenzéket támogató nagyszerű rendezők, színészek, operatőrök ültek. Az akkori kormánypárt, az én pártom és kormányom háta mögötti páholyban nagyszerű rendezők, színészek és operatőrök ültek. Azt a törvényt, tisztelt képviselő asszonyok és urak - ma, 2024-ben alig elképzelhető módon -, belpolitikai jellegű törvényt tartózkodás és ellenszavazat nélkül fogadták el; és ezek a nagyszerű magyar művészek, közülük számosan már nincsenek itt (A páholyokra mutatva:), ott meg ott fölállva tapsoltak a magyar politikának, ellenzéknek meg kormánynak, a magyar Országgyűlésnek. El tudják ezt ma képzelni? (Jelzésre:) Pedig nagy kár; pedig nagy kár. A brüsszeli ellenfélről. Volt! Ha azt gondolják, hogy mindent azonnal és tapsolva fogadott el Brüsszel, nem! A koprodukcióknál, a 20 százalékos adókedvezménynél megüzenték nekem, hogy nem lesz olyan, hogy ezt ők elfogadják, mert versenytorzító tényező; és akkor együtt mentünk harcolni Brüsszelbe és egyébként itt, Budapesten; igen, az akkori miniszterelnök megbízásából, jóváhagyásával és egy sereg filmes ember segítségével, egyébként Magyarországon élő magyar filmesek és nem Magyarországon élő magyar filmesek. És úgy volt előkészítve az a tárgyalás, én tárgyaltam a biztossal és a Versenyképességi Főigazgatóság vezetőivel, hogy úgy jöttek be, hogy a magyarokat lefújják az asztalról, mert ez torzítja az európai versenyképességet. Majd három forduló után úgy jöttünk ki, hogy elfogadták. Én ezt a harcot eredményesnek tekintem. Én ezt tekintem magyar érdekképviseletnek. Mondhattam volna, hogy milyen csúnya az a brüsszeli főigazgató, aki egyébként egyáltalán nem akarta, megjegyzem, hovatartozása miatt sem akarta ezt. Mégis elértük, ez magyar érdekképviselet Brüsszelben! És ha történészként elfogadnak tőlem egy inkább hosszabb távú gondolkodásra alkalmat adó mondatot, hogy a mi országunknak és nemzetünknek történelme miatt én nem tartom azt helyesnek, hogy aki a szövetségesünk, az nem a barátunk, aki meg a barátunk, az nem a szövetségesünk, ez így, hosszú távon nagy bajt fog okozni, nagy bajt. És ha a kettőt összekötjük, mert ha van stratégiai cél, akkor a magyar oktatás és kultúra. Persze, hogy! Különben minek csináljuk, ha nem a magyar nyelvért, a magyar identitásért, a magyar irodalomért, a magyar filmért, egyébként meg a gyerekeinkért, az intézményeinkért és a Debreceni Egyetemért. Különben minek vagyunk itt? Költségvetéseket elfogadni meg elutasítani? Annál sokkal jobb egyébként egyetemi órát tartani. De tisztelettel kérem annak megfontolását, hogy mindaz, ami koncepcionális vita közöttünk, azt ab ovo el kell-e utasítaniuk csak azért, mert kétharmaduk van, vagy mégiscsak az elhangzottakban van olyan, ami megfontolásra érdemes. Őszintén remélem, hogy ehhez tudtam hozzájárulni. Köszönöm szépen elnök úr türelmét. (Taps a DK padsoraiban.)