Gréczy Zsolt

GRÉCZY ZSOLT (DK): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! A médiahatóságról általában, ha beszélünk, akkor mindig kínálkozik egy alkalom arra, hogy a magyar sajtószabadságról említsünk néhány szót. Azt gondolom, hogy ez a lehetőség most is megadatik, és már előre tájékoztatom az ülést levezető elnök asszonyt, hogy a következő napirendi ponthoz a mostani felszólalásomat kéretik hivatalosnak venni, így a következőnél nem fogok ugyanehhez a témához hozzászólni. Tehát a sajtószabadságról. Magyarországon nagyon nehéz sajtószabadságról beszélni egy olyan helyzetben, amikor 2010 előtt még az volt a rend a magyar Országgyűlésben, hogy az Országgyűlés folyosóin az újságírók bármikor bárkit megkérdezhettek, az országgyűlési képviselőket, azokat az embereket, akik a választók bizalmából kerültek a törvényhozásba. Itt lehetett őket kérdezni. Az Orbán-kormány ezt megszüntette. Azt gondolom, szintén a sajtószabadság lábbal tiprása, hogy az újságírókat egy ilyen kis fehér szalaggal körülkerített részre kényszeríti a kormány, ahol egyébként természetesen sosem jelennek meg az újságírók, mert ők is pontosan tudják, hogy a képviselők, ha nagyon nem akarnak arra járni, akkor ki is tudják kerülni azt a területet. Nagyon nehéz úgy sajtószabadságról beszélni, amikor a Magyar Televízió és a Magyar Rádió műsora nagyon távol áll a közszolgálatiságtól, hiszen például ellenzéki politikusokat rendszeresen inkább támadnak, olykor rágalmaznak is, és az egyperces hazugsághíradók például nagyon erősen jelzik, hogy Magyarországon a közszolgálatiságot az Orbán-kormány felmondta. (19.10) Rendkívül nehéz úgy sajtószabadságról beszélni és általában a nyilvánosságról beszélni, a nyilvánosság erejéről beszélni, amikor az Országgyűlésben ellenzéki képviselőket büntetnek meg a véleményük elmondásáért. Nagyon nehéz úgy sajtószabadságról beszélni, amikor a kormány által felügyelt megyei napilapokban ugyanazokon az oldalakon ugyanazok a cikkek jelennek meg, mintha nagyjából az ötvenes-hatvanas években lettek volna, csak akkor mondjuk Kádár János vagy Rákosi Mátyás termelési eredményeit sorolták, most ugyanezt teszik az Orbán-kormánnyal. Ez ügyben nagyon kevés előrehaladást mutatott a magyar jelenkor a múlthoz képest. Azt gondolom, amikor médiahatóságról, sajtószabadságról beszélünk, akkor bizony van probléma. Én még emlékszem arra az időszakra, amikor Orbán Viktor elveszített választást 2002-ben. Akkor azt mondta, azt is követelte, hogy követel magának egy tévécsatornát, ahol ő is elmondhatja majd a véleményét. De erre nem volt szükség, már csak azért sem, mert 2002 és 2010 között a Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban egy műsorban ellenzéki és akkor kormánypárti politikusok is ütköztetni tudták a véleményüket. De az egy olyan időszak volt, amikor Magyarországon még szabadság volt és demokrácia, így aztán nem is jutott eszébe az Európai Uniónak, hogy jogállami problémák miatt megvonják az országtól az európai uniós támogatásokat. Ezért azt javaslom, hogy amikor médiahatóságról meg sajtószabadságról, költségvetési pénzekről beszélünk, például arról, hogy időnként 140, máskor 160 milliárd forintot költ a magyar állam az adófizetők pénzén azokra a televíziós csatornákra, ahol ezek az egyperces hazugsághíradók rendszeresen jelentkeznek, úgyhogy ez nem a felelős gazdálkodás az emberek pénzével, az adófizetők pénzével, és amikor arról beszélünk, hogy ez hogyan hat a magyar választásokra és mennyire szabadok és demokratikusak a magyar választások, akkor bizony ezek a problémák erősen megjelennek, és a médiahatóság bármiféle gazdálkodása kapcsán ezeket a kérdéseket, azt gondolom, hogy nem szabad és nem is érdemes - főleg egy ellenzéki politikusnak - a szőnyeg alá söpörni. Köszönöm a figyelmet.