Z. Kárpát Dániel

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Hát, elfáradtunk így a végére, és kicsit több lett a feltételes mód kormánypárti oldalon, mint a korábbiakban. A kormány tervez a lakhatás frontján lépéseket tenni, bérlakásokat építene, kedvezményeket adna, ugyanakkor kissé mintha megfordultak volna a szerepek a tekintetben, hogy néha már-már a kormánypárti képviselők kérték számon az ellenzékieket, hogy miért nincs ez a lakhatás nevű dolog rendbe téve Magyarországon. A helyzet az, hogy a kassza kulcsa e tekintetben nem az ellenzéknél van. Én nem vagyok a főváros nagy védelmezője, de ha a kormány elvonja a főváros forrásait, aztán a fővárosra mutogat, hogy miért nem épít bérlakásokat, az legalábbis komikus. Úgy gondolom, hogy 2012 magasságában kellett volna meghallania a kormánynak a figyelmeztető szavakat, hogy gond van a lakhatás frontján. Akkor éves szinten 150 milliárd forinttal lehetett volna elindulni és csodákat művelni. Ez 5 és 10 ezer közötti új építésű bérlakásmennyiségre lett volna elegendő akkor, és meg is volt ehhez a kapacitás. Nyilván később az építőipari kapacitás is leépült, a munkának az ára is drágább lett, és az alapanyagoknál is egy elképesztő drágulás következett be. Azt sem értem egészen pontosan, hogy az Airbnb kapcsán a kormányzat miért nem cselekedett saját maga, hiszen nagyon hosszú évek semmittevését követően delegálta a döntés jogát az önkormányzatokra. De addigra ezek az önkormányzatok megint csak elvesztették forrásaikat, tehát egy forráshiányos önkormányzattól azt várni, hogy a saját bevételi forrását megcsapolja, lehet, hogy egy kicsit az álmodozás kategóriájába tartozott. Szerintem akkor kellett volna bátran lépni, és akkor kellett volna az Airbnb-nek ezeket a túlkapásait lenyesegetni, hiszen elképesztő károkat okozott a magyar piacon. Elhangzott már, hogy több airbnb-s kiadott helyiség található, mint szállodai szoba. Ez is igaz. De még nagyobb gondot okoz az, hogy a kibérelhető lakások számát nagyon nagy mértékben csökkentette. Többször szóba került ma a Diákváros koncepciója, és itt szeretném megjegyezni, hogy a budapesti viszonyokat talán kevésbé veszi figyelembe az, aki úgy gondolja, hogy egy lokációra épít egy diákvárost, és ez majd megoldja egész Budapest lakhatási gondjait. Mi a Mi Várunk programban a Diákváros helyszíne mellett nyolc darab rozsdaövezeti barnamezős beruházásban gondolkodva további nyolc súlyponti lakhatási blokkot jelölnénk ki Budapest területén belül a megfelelő és egészséges területi eloszlásban. Tudjuk, hogy drágább a barnamezős beruházás, mint a zöldmezős, de nem akarunk Budapest szívéből újabb darabokat kitépni, hanem azt mondjuk, hogy rekultiváljuk azokat a területeket, amelyek most egyébként mindenféle mérhető haszon nélkül állnak, és építsük oda bérlakások százait, ezreit. Ha a maxi-Dubaj-beruházásra gondolnak, az a terület is megfelelő rendbetétele után alkalmas lehet arra, hogy magyar fiatalok lakhatását szavatolják. Nagyon sok szám hangzott el arról, hogy hány évet kell takarékoskodni ahhoz, hogy valaki saját tulajdonú otthonra tegyen szert. Nem szeretném ismételni az elhangzottakat. Van még két olyan terület, amire mindenképpen reagálni szeretnék, és reagálnom kell. Ezek közül az egyik pedig a családtámogatások kérdésköre. Elhangzott egyébként helyes szándékként az, hogy a kormány célja, hogy anyagilag ne járjon rosszabbul az, aki gyereket vállal annál, mint aki nem vállal gyereket. Én maximálisan támogatom ezt a célt, csak az a gond, hogy a kormány szegényes eszközrendszerével ez nem fog menni. Mert a családtámogatási eszközök közül nagyon sok van, széles a skála, de ezek nagy többségét meglehetősen kevés számú honfitársunk tudja igénybe venni. Gondoljunk a nagycsaládosok autóvásárlási kedvezményére, ami meg is szűnt időközben nagyrészt; gondoljunk arra, hogy a négygyermekes édesanyák hányan élnek Magyarországon. Sajnos igen kevesen, néhány tízezren tudják igénybe venni azt az szja-mentességet, amit még az érintetteknek is csak a fele tud realizálni, hiszen ennyien vannak nagyságrendileg munkaviszonyban. Nagyjából két olyan családtámogatási eszköz van, ami nagyon széles körben elérhető: az egyik a családi adókedvezmény, amit nagyon helyesen és üdvözlendő módon a dolgozók többsége azért kihasznál, a másik ilyen pedig a családi pótlék. Ez a kettő az elmúlt években értékének több mint a felét elveszítette, attól függően, hogy gyerekszám alapján történt-e súlyozás vagy sem. A kétgyermekeseknél szerencsére történt, az egy- és háromgyerekeseknél nem. Most, amikor az infláció elvitte a családi adókedvezmény értékének több mint a felét, akkor a kormány helyesen megduplázza. Ezzel reálértéken csak visszaadni sikerül azt, ami a bevezetéskor adott volt. A családi pótlékra ugyanez igaz, csak ott még ez a duplázás sem következik be. Tehát ha egy dupla duplázás lenne, mind a kettőt megdupláznák - nyilván mi, jobbikosok a családi pótlékot családi kártyán dupláznánk meg, csak gyermeknevelési cikkekre nyitott módon -, ha ez bekövetkezne, az is nagyon nehezen tudná ellensúlyozni azt a brutális árrobbanást, ami a gyermeknevelési cikkek és az alapvető élelmiszerek körében következett be. Emlékezzenek, képviselőtársaim, az élelmiszereknél volt olyan év, amikor 40 százalék fölötti volt most az árrobbanás. Ugye, árcsökkenésre egyikük sem emlékszik? Tehát az azóta bekövetkező további áremelések bázisa a már 40 százalékkal emelt élelmiszerár. Szelektíven egy-két esetben volt árcsökkenés, de ez is sajnos csak átmenetinek mutatkozott. (0.00) Viszont egy statisztikai értelemben vett átlagos, egy gyermeket nevelő szülő, egy egyedülálló szülő a hónap közepére már többet fizet be áfa formájában az államkasszának, mint amennyit a gyereke után családi pótlék és adókedvezmény formájában megkap. Tehát amíg önök megtűrik a 27 százalékos büntetőadót, büntetőáfát a gyermeknevelési cikkeken, addig igen kevéssé van erkölcsi alapjuk a kioktatásra. Egy sima KSH szerinti százezer forintos babakocsi megvásárlása esetén a vásárlás pillanatában a gyermeket nevelő több mint húszezer forinttal támogatja az államkasszát, ahelyett, hogy őt támogatnák abban, hogy megveszi azt a méregdrága gyermeknevelési cikket. Összességében a kormánynak akkor lenne jó a programja, ha nem tervezné, hanem ez már folyamatban lenne. Nyilván mondhatnánk, hogy ha már tíz éve folytatná, az még jobb lenne, de a lehetetlent azért ne várjuk el. Jó lenne, ha megnézné azt, hogy milyen terhek sanyargatják még a magyar családokat, mert jó a családtámogatási rendszer, sok pénz folyik bele, folyjon egyébként még több, tehát GDP-arányosan azért van még hova fejlődni, targetáljunk vagy célozzunk jobban ezekkel az eszközökkel, ne vitassuk el egyébként azt, hogy vannak ilyen lehetőségek és ezek jó lehetőségek. Egy dologra azonban ki kell térni: a magyar családtámogatási rendszer sajnos - és ne legyen ebben ellendrukker senki - nem nevezhető sikeresnek. Többször elhangzott itt ma is, hogy a családtámogatási rendszer miatt született volna több gyerek Magyarországon. Aki demográfiával alapfokon foglalkozik, nem kell magas fokon, én is csak egyszerű műkedvelő vagyok, az ismeri a visszapótlódás nevű folyamatot, tehát azt, hogy az összes, tehát nem önöknél egyedül, hanem az összes volt szocialista országnál 1,2-1,3-ra lezuhant a termékenységi arányszám 2010 környékére. Nálunk egyébként a legkésőbb, bár a Bokros-csomagnak elég sok átkozott hatása volt ebben. Aztán az összes ilyen országnál a visszapótlódás keretein belül fölment a termékenységi arányszám 1,5 környékére, Magyarországon is és máshol is. Tehát önök nagyon-nagyon sok pénzt raktak a családpolitikába, helyesen, de ennek nem látszik a mérhető demográfiai eredménye, és sajnos az elmúlt két évben 1,36-ig visszacsúszott megint a termékenységi arányszám. Úgyhogy helyesen jegyezték meg kormánypárti képviselőtársaim, hogy lényegesen kevesebb a gyermeket vállalni képes korban lévő hölgytársunk Magyarországon, tehát valószínűleg még rosszabbak lesznek ezek az eredmények. Ezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert a demográfiai számok terén sajnos kudarcot vallottunk. Ami reális és őszinte cél lehet, ez a zuhanás lassítása. Ez egyébként egy szép és nemes cél, hisz amikor az ember látja, hogy óriási a baj, hatalmas felelőssége van annak is, aki képes lassítani ezt a nagyon negatív folyamatot. A családtámogatásoknál pedig sokkal hatékonyabban kellene a mindenkit széles körben elérő családtámogatási formákat erősíteni. Ha ezeket megtettük, na, akkor lehet a lakhatás frontján olyan eredményeket elérni, hogy az emberek másik zsebéből ezeknek a pluszösszegeknek a többszörösét ne tudják kihúzni. A helyzet az, hogy erre még most is lenne lehetőség ebben a nehéz gazdasági helyzetben. Én sikeresnek ítélem ezt a lakhatási vitanapot abból a szempontból, hogy megtörtént, hogy szembe tudtunk nézni ezekkel a problémákkal. A pártok egy része ki sem mondta eddig azt, hogy egy lakhatási válsághelyzet van. Most ezt egy-két kivételtől eltekintve azért megtettük. Én ezt egy belépőpontnak érzem abba az irányba, hogy közösen megoldásokat is találjunk. Köszönöm szépen mindenkinek az érdemi felvetéseket, a politikai bunkósbotokat igyekeztünk elengedni a fülünk mellett, vagy félrehúzni a fejünket előlük. Szerintem megszoktuk egymástól ezeket annyira, hogy mindannyian túléltük. De nagyon remélem azt, hogy az elhangzott szakmai észrevételekből legalább valami realizálódni fog a közeljövőben. Ha egy politikai kényszerhelyzetben a kormány részéről, vagy akár a következő választási eredmény miatti félelem okán, nekem úgy is tökéletesen megfelel, csak valósuljon meg végre valami a lakhatási programból, mi a Mi Várunk programot a közös asztalra tesszük annak érdekében, hogy hasznosítsa éppen az, aki kormányon van. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki padsorokból.)