Hiller István

DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Asszony! Képviselő Urak! Tételezzük fel egymásról, hogy a magyar tudomány érdekében gondolkodunk politikai döntéshozóként! Lehetünk különböző véleménnyel, de nekem az a meglátásom, hogy addig, amíg Magyarországról ki nem derül, mondjuk, a Mátráról, hogy egy nagy egységes aranytömb, vagy hogy az Alföld alatt egész terjedelmében összefüggő olajmezők vannak, addig számunkra a legfontosabb a magyar ember képessége, tudása, tehetsége, a kutatók és oktatók működésének legjobb biztosítása és szabadsága. Nem egy alkalommal vitatkoztunk már arról, hogy az én felfogásom szerint az alkotói szabadság, az autonómia és az intézményi színvonal, a felsőoktatás, a kutatás színvonala egymásra utalt. Ahol van szabadság, ott jó eséllyel lehet magas színvonal. Ahol nincs autonómia, ott nagy biztonsággal kizárható, hogy születik színvonalas teljesítmény. Ha ebből indulunk ki, kérem szépen, ne ragadjuk ki ezt a törvénytervezetet abból az állapotból, abból a közegből, abból a jelenből, amiben élünk, hanem mégiscsak összefüggéseiben helyezzük el! Most, november végén tárgyalunk a magyar kutatóhálózat jövőjéről, akkor, amikor hónapok óta a magyar egyetemek jó részét, a korábban alapítványi formába kiszervezett egyetemeket, azok hallgatóit súlyos probléma aggasztja és sújtja, beleértve az egyetemi kutatókat is. A tudomány világa nemzetközi. Az nagyszerű dolog, hogy tudósok a világ legkülönbözőbb részén gondolkodnak, beszélgetnek, vitatkoznak egymással, és az eredmények így születnek meg. Ha egymástól elzárják őket, vagy nem sikerül megteremteni azt a közeget, hogy együtt dolgozzanak, az gond; annak számára mindenképpen, aki nem vehet részt a közös munkában, és ez így van az egyetemi hallgatókkal is. Az nagyszerű dolog, hogy az ember egyetemista korában lát egy másik intézményt, megtanul egy, lehetőleg több másik idegen nyelvet, de egyáltalán lát egy másfajta világot, rácsodálkozik, és a mi akaratunk szerint ezt a tudást hazahozza, hogy itthon kamatoztassa. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy az Európai Unió közös idevágó programjaiból, a hallgatók Erasmus-programjából és a kutatók Horizont-programjából a magyar felsőoktatási intézmények jó részének hallgatói és kutatói ki vannak zárva. Nem most van itt az ideje, részben erről beszéltünk; biztos fogunk is, hogy a kormány milyen pótprogramokat hoz. De szeretném, ha együtt belátnánk, hogy az lenne a legjobb, ha nem kellene ilyen pótprogramokat megalkotni, így vagy úgy működtetni, hanem a szerves együttműködés mégiscsak az, ami a korábbi hallgatókat, kutatókat érte és megillette, tudniillik, hogy a többi európai egyetemistával és kutatóval együtt ebben a programban, az Erasmusban és a Horizontban részt vehet. Most nincs így. Szerintem ez komoly, nagy baj. Természetesen a kormány felelőssége, mert hát kinek lenne a felelőssége, hogy ezt a problémát orvosolja. Erről is néhány héttel ezelőtt egy másik törvénytervezet kapcsán beszéltünk. Mindezt azért mondtam el, mert ebbe a közegbe, ebbe az együttesbe kell beágyazni azt a törvényt, ami itt van előttünk, és nem kiragadva az összefüggésekből, a helyzetből és abból a valóságból, legyen az éppen problematikus, amiben él a magyar kutatás, illetve felsőoktatás. Na most, én, kérem, háromszor elolvastam ezt a törvényt oda-vissza, és aztán elolvastam egy másikat is. Ezért szeretnék néhány, az időkeret miatt nem az összes, de néhány részt felolvasni abból a törvényből, ami itt van előttünk, amiről beszélünk. Idézek: „A HUN-REN e törvény rendelkezése alapján egyúttal közhasznú jogállásúnak is minősül, ha ezt kérelmezi. Ebben az esetben e jogállást a nyilvántartásban is fel kell tüntetni.” Kérem, hogy a mondat szerkezete maradjon meg! Itt van előttem egy másik törvény, ez a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokról szóló 2021. évi IX. törvény. Idézem az egyik paragrafust: „Az alapítvány e törvény rendelkezése alapján egyúttal közhasznú jogállásúnak is minősül, ha ezt kérelmezi. Ebben az esetben e jogállást a nyilvántartásban is fel kell tüntetni.” Hát kérem, még a vessző is ugyanott van, a vessző is! (Dr. Mellár Tamás nevet.) Mondok még egyet! Szeretnék egy újabb paragrafust idézni abból a törvényből, amelyiket most tárgyaljuk: „Vagyonjuttatás úgy is adható, hogy az állam a HUN-REN vagy a fenntartásában álló jogi személy tulajdonában álló ingatlanon közvetlenül központi költségvetési forrásból célzott beruházást finanszíroz.” Most előveszem a kekvatörvényt, és a következőt olvasom önöknek: „Vagyonjuttatás úgy is adható, hogy az állam az alapítvány vagy a fenntartásában álló jogi személy tulajdonában álló ingatlanon közvetlen központi költségvetési forrásból célzott beruházást finanszíroz.” Hát kérem, az alanyon kívül még a szórend is ugyanaz! Tehát még nemhogy tartalmilag ugyanaz, de ugyanazokat a szavakat használja! „Három a magyar igazság” alapon nézzünk egy újabbat! Azt mondja: „A HUN-REN egyoldalú nyilatkozattal csatlakozhat bármely egységes állami beszerzési rendszerhez, és onnan egyoldalú nyilatkozattal távozhat.” (12.50) Ez az a törvény, amit most tárgyalunk. Most idézem azt a törvényt, ami miatt a magyar egyetemistákat és kutatókat kizárta az Európai Unió az együttműködésből: az alapítvány és az alapítvány által fenntartott 1. melléklet szerinti felsőoktatási intézmény egyoldalú nyilatkozattal csatlakozhat bármely egységes állami beszerzési rendszerhez, és onnan egyoldalú nyilatkozattal távozhat. Tisztelt Elnök Úr! Nem hozok föl több példát, de egyébként 19 darab van, 19, ahol szó szerinti egyezés van. Még egyszer mondom, nem a tartalmi sugalmazás azonos vagy hasonló, hanem szó szerint ugyanaz, az alany kicserélésével. Az egyiknél az alapítvány, a másiknál a HUN-REN, és még a vesszőt is sikerül ugyanoda tenni. Miért problematikus ez? Azért problematikus, mert ez a törvény, amelyből 19 különböző érvényes tétel szó szerint kerül átvételre az újból, okozza azt a problémát, ami miatt magyar oktatók és magyar hallgatók ezrei nem részesülhetnek az európai uniós forrásokból. Most pedig itt tárgyalunk egy törvényt, amely elhozza a Kánaánt a magyar kutatásnak, kutatóknak, intézeteknek. De azért csak fölmerül az emberben a gyanú, hogy ha ennyi helyen érdemi állítások szó szerint azonosak, akkor hogyan garantálják, hogy ezt az új hálózatot az Európai Unió nem véli ugyanolyannak, mint a korábban már említettet? Szerintem nagyon kockázatos az, amit most csinálunk. Nagyon kockázatos! Nagyon nem szeretnék itt állni egy év múlva azzal, hogy vitatkozunk azon, hogy az Európai Unió csúnya, gonosz, büntet, diszkriminál - s még tudok néhány szinonimát, hasonló szót elmondani -, mert a magyar kutatóhálózatot és azon belül a magyar kutatókat a közös munkából kizárja. Szerintem a politikának az a felelőssége, hogy belássa a döntések következményét. Nem egyszerűen csak gombot nyomogatunk, jön valami, aztán emésztetlenül egyszerűen csak elfogadjuk. Kell gondolkodni, hogy egyébként ennek mi a következménye. Értem persze, hogy van egy másfajta következménye. Azt mondják a kutatóknak: na, emberek, ha elfogadják ezt a törvényt, lesz több pénz, ha nem fogadják el, nem lesz több pénz. Meglehetősen prózai, meglehetősen primitív. Az a kérdés, hogy van-e több pénz a magyar kutatásra. Ha jól értem, van, csak ehhez önök hozzárendelnek egy új rendszert, egy erősen központosított rendszert, aminek egyébként az előbb említett veszélyei vannak. Őszintén szeretném, ha nem kellene ezzel a problémával foglalkoznunk a jövőben. De erre azért viszonylag kevés esélyt adok. Én a magyar kutatók és a Magyar Kutatási Hálózat színvonalának emeléséért beszélek. De föl kell tennem a kérdést - nyilván lesz mód arra, hogy erről beszéljünk; tisztelettel kérem annak a megindoklását -, hogy vajon helyes időpontválasztás-e ez, amiben most vagyunk. Valóban a legalkalmasabb időpont-e egy, az alapítványi átszervezés törvényéhez igencsak hasonlatos törvényt tárgyalni? Értem én, hogy több kormánypárti felszólaló elmondta, hogy mi nem ez a törvény. Már eleve problémám van azzal, ha valamiről rohadtul kell tagadni, hogy valami nem, akkor az emberben csak fölmerül, hogy de hát mégis. Aztán elolvassa a törvényt, és 19 helyen szó szerint ugyanaz. Jó dolog ez? Vajon helyes ez az időpont, amikor egy, a magyar felsőoktatás, a kutatás és a tudomány életében igen jelentős probléma egyelőre megoldatlan? A félreértések elkerülése végett egyáltalán nem vitatom, hogy meg akarják oldani, sőt akarom és kívánom, hogy oldják meg. De vajon érzik-e annak a súlyát és veszélyét, hogy most behoznak egy másik törvényt - amelyikről nem lehet elmondani, hogy nem rímel rá, mert rímel rá -, amelyik vajon ezt a megoldatlan problémát nem teszi-e még súlyosabbá? Még kevésbé valószínű, hogy sikerül az Erasmusról és a Horizontról megállapodni ahelyett, hogy ezt először letárgyalnák, ezzel valahogy egyenesbe hoznák a dolgot, és akkor utána egy, a magyar kutatóintézetekről szóló, nyilván már egy megállapodást követő szerkezetű előterjesztést hoznának. De nem, hanem ez a probléma még nincs lezárva, majd sikerül csinálni egy másikat, amelyik egyébként az elsőre is visszahat. Szerintem ez nem jó. Nem látom ebből a sikert. A problémát igen, meg azt is, hogy ha az kell, akkor ráhúzunk még egyet. Csak ez nem politikai pártok meg kormányok hétköznapi vitája. Itt a magyar kutatókról, a magyar kutatásról, a magyar kutatóhálózat egészéről van szó. Kérem szépen, hogy gondoljunk végig még egy dolgot. A kutatóhálózat vezetője szerintem egy kimondottan nagy teljesítményű, tiszteletre méltó professzor. Nem a tudomány azon területén működik, ahol én valamikor, ezért működésének a megítélését én a róla leírtakból tudom; de egy komoly szaktekintély. Szingapúrból jött haza. Komoly dolog. Komoly dolog! Nem gondolják, hogy veszélyeztetjük azt, hogy ha ilyen helyzetnek tesszük ki a kutatókat, és elvágjuk az európai uniós hálózattól, akkor nem egyszerűen szomorkodni fognak, hanem megtalálják a világ más részén az érvényesülés lehetőségét? Ez ennek az országnak nem érdeke. Kérem szépen, hogy a vitában a felemlegetett kérdésekre reagáljanak, és a magyar kutatás és kutatóhálózat jövője érdekében hozzunk döntést. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a Párbeszéd soraiban.)